Magyarországon az elmúlt negyedszázadban bármilyen ideológiájú, társadalomszemléletű párt vagy koalíció került is kormányra, mindig megjelentek a viszonylag szabad és demokratikus médiában az illető párt prominenseinek az államtól anyagi hasznot húzó korrupciós ügyletei.
Tulajdonképpen a társadalom ezt már természetesnek is tartja: a választások előtti időszakban mindig megjelenik a szavazók körében az az érv, hogy „válasszuk ismét ezeket, hiszen ezek már telelopkodták magukat, talán a jövőben kevesebbet fognak lenyúlni a közösből”. Aztán megalakul az új kormány, a felső, esetleg középvezetői szinteken „csókosokra” cserélik az állami és önkormányzati apparátus tisztségviselőit, majd folytatódhat tovább a „most mi gazdagodunk” játék. És ezt a mi társadalmunk fásult közönnyel szemléli.
Bizánci örökség ez? Vagy még korábbi? Néha olyan érzéseim vannak, mintha Európának ebben a kelet-délkeleti régiójában maradt volna fenn legtovább a Római Birodalom. A formálisan demokratikus választásokon négyévente helyet cserélő „kényurak” szabályozzák az állami vályú haszonélvezőinek körét.
A magyar „politikai osztály” és az általuk uralt formális képviseleti demokrácia mára teljes mértékben lejáratódott. A még két évtizede „szűz” fiatal politikusok által vezetett FIDESZ is tökéletesen szocializálódott ebbe a politikai kultúrába. A kormányváltások során igazából csak a máz cserélődik, maga a mechanizmus nem: a kormányra kerülő párt a nép felé populista lózungokkal igyekszik népszerű képet alakítani magáról. Hogy ez a „teljesebb szabadság és demokrácia”, „nemzeti függetlenség és önrendelkezés” vagy „Nagy Európai Közösség egyenrangú tagjává válás” programja, az ebből a szempontból nem fontos.
A lényeg ugyanis a társadalom jelentősebb, a bel- és külpolitikával foglalkozó cikkeknek csak a címét olvasó többsége számára nem láthatóan a háttérben zajlik. Ez pedig a négyévente ismétlődő „tortaszeletelés”. Ennek a folyamatnak csak a legkirívóbb, „jéghegy csúcsát” jelentő villanásai a Simicska, Láng, Papcsák, stb „ügyek”. Magyarországon az üzleti és gazdasági élet olyan mértékben összefonódott, hogy a jelenlegi politikai „elittől” nem is várható változás. Sőt, a mostani központi vezérléses irányítás még fel is erősíti azt: akitől a politika „áldozathozatalt” kíván, azt illik jutalmazni is. Állami megrendeléssel, állami földdel vagy telekkel, adminisztratív eszközökkel elért versenyelőnnyel, protekcionista jogszabályalkotással, irányított tendereztetéssel, stb. A hűség anyagi előnyökké alakítható a hatalomra kerüléssel. Bőven találunk példát az elmúl 25 év valamennyi kormányának idejéből.
Nem pusztán magyarországi probléma ez, és a gazdasági válság a világ valamennyi polgári demokráciára épülő társadalmában fel is erősítette. Csak a nálunk fejlettebb társadalmak valamennyivel eredményesebben védekezhetnek ellene a demokratikus intézményrendszer fékeivel, amit viszont nálunk ma minden gátlás nélkül építhet le a „kétharmados” kormány.
Talán ez az oka annak, hogy a politikai pártok szintjén nincs igazi konkurense a mai kormánypártnak, ami ugyanakkor nagyon komolyan tart a civil mozgalmaktól. Azoktól az önszerveződő csoportoktól, amiket még nem fertőzött meg a politikai elit. Akár a Milla, Akár a diák Haha indított sikeres kezdeményezést a hivatásos politikusi rétegtől függetlenül, a pártok és politikuscsoportok érdekeiknek megfelelően kétféleképpen reagáltak. Vagy megpróbálták saját érdekkörükben vonni a mozgalmat, vagy minden eszközt bevetve igyekeztek megsemmisíteni azt. És ebben a kérdésben érdekazonosság van a kormánypárt és az ellenzéki pártok között. A Milla esetében ez a törekvés sikeres is volt. A Haha esetében kevésbé. Úgy tűnik, ezek a fiatalok még idealisták, naivak és túl tiszták ahhoz, hogy beilleszthetők lennének ebbe a politikai maffiavilágba. Ezért esetükben az ellehetetlenítés, megsemmisítés lassan már minden politikai párt érdeke lesz. Nem véletlen, hogy ebben már eddig is szoros szövetségese volt a kormánypártnak az ellenzéki Jobbik.
Olyan értéket képvisel ez a mozgalom, ami alapjaiban formálhatja át ezt a közönyre és a pillanatnyi apró előnyökre építő, „parasztvakító” politikai kultúrát, ami Magyarországot ma jellemzi. A részvételi demokrácia térnyerése lenne az egyetlen esély arra, hogy levessük végre ezt a „bizánci örökséget”.